A Líra könyvek ifjúsági részlege nem rég kiírt egy novellapályázatot, ahol a Disney meséket kellett újragondolni. Pl „Mi lett volna, ha Hófehérke mérgezi meg a gonosz mostohát?” „Mi lett volna, ha Jane nem Tarzanba, hanem a vadászba szeret bele?”
Ezúttal nem én nyertem, viszont abban a reményben, hátha elszórakoztatok másokat, megosztom veletek a történetem. SZÉPSÉG ÉS A SZÖRNYETEG REMIX – „Mi lett volna, ha Belle feleségül megy Gastonhoz?”
Mielőtt kezdünk, érdemes megnézni az alábbi egyperces videót. Figyelitek, milyen ösztönös és magától értetődő erőszak árad Gaston legapróbb gesztusából is? SZERINTEM EZ A JELENET A VILÁG LEGZSENIÁLISABB KARIKATÚRÁJA.

Belle a világszép könyvmoly, és kérője, Gaston, a macsó férfi mintapéldánya számomra külön-külön is a legizgalmasabb Disney figurák közé tartoznak. Mindkettő a saját típusának sztereotípiáját döntögeti. A Szépség és Szörnyeteg rajzfilm pedig érzékenyen boncolgat olyan árnyalt kérdéseket, mint a másságtól való félelem, önmegvalósítás, meg nem értettség, nyájösztön.

Mi lett volna, ha... Belle feleségül megy Gastonhoz?

Belle felnézett a tojásfehérje pite felszolgálásából, szusszanva hátrasimított homlokából egy sürgölődés közben elszabadult tincset – és megpillantotta a falusi úton feléjük igyekvő, kapákkal-kaszákkal felfegyverkezett csőcseléket.
– Adeline, szaladj apádért! – biccentett oda hasonlóan zilált lányának, mire az lecsapta az asztalra a szedőkanalat, és elsietett. Belle sóhajtva folytatta népes családja kiszolgálását. – Úgy tűnik, a faluban már megint kitört a pánik. Persze elképzelhetetlen volna, hogy bármit is az ő hős vezérük, Gaston nélkül oldjanak meg!
Az udvarban felállított, hosszú kecskelábú asztalt tíz stramm kölyök ülte körbe. Úgy sorakoztak növekvő sorrendben, akár az orgonasípok. Mind hajszálpontosan egyformán festettek, és mind megszólalásig hasonlítottak az apjukra.
A tizenegyedik, legidősebb Bastien is csak annyiban különbözött tőlük, hogy asztal körüli zajongás helyett az anyja sarkában járkált, orrát egy súlyos lexikonba dugva. A kötet aprónak látszott lapátkezében. Fél kézzel tartotta, épp lelkesen fejtegette a tartalmát:
– Brit tudósok pedig párhuzamot vontak a birkanyájak és az embertömegek mozgása között, hát nem izgalmas?
Nem vette észre Belle megtorpanását, így beléütközött. Tizenhat éves létére máris kétszer akkorára nőtt, mint az anyja. Az egyik kisebb Gaston-sarj kapta el az asszonyt, egy másik a kezéből kirepülő tálcát.
– Bastien – csattant föl egy harmadik –, ha annyira érdekelnek a birkák, menj el őrizni őket! Több haszna volna, mint az örökös olvasásodnak.
Bastien ingerülten csattintotta össze a kötetet, szemét összeszűkítve, fenyegetően lépett az öccse felé. Ám ebben a pillanatban Brebis, a pásztor hangja harsant fel a kapuban.
– Madame Gaston, sürgős szükségünk van az urára, hol találjuk? – Úgy látszott, ezúttal ő állt a csőcselék élére.
– Természetesen én mindig ott termek, ahol éppen kell – toppant elő a vadászlak mögül Gaston felfuvalkodva.
A tömegbe vegyült fiatalasszonyok egymásra omolva ájuldoztak, a többi falusi beáramlott az udvarba.
– Valami megzavarta az öregerdő farkasait – vágott a közepébe Brebis, a gereblyéjével drámaian hadonászva. – Úgy tűnik, a házak között portyáznak éjszaka. Egészen Poulette-ék kertjéig követtük a nyomaikat.
– Mi tévők legyünk?
– Annyira félünk!
– Kapák, kaszák nélkül már ki sem merünk mozdulni a házunkból – hangzott fel több felől a csőcselék kiáltozása.
Gaston mellkasát kidüllesztve tartotta fel a tenyerét.
– Nyugalom, jóemberek! – Bikát idéző léptein odavonult Bastienhoz, dagadozó izmain kis híján szétrepedt a vadászzubbony, ahogy a vállára csapott. – Majd a fiam megoldja, elég idős hozzá. Holnap felkerekedik, és lepuffant pár farkast. Abból megtanulják a bestiák, hogy többé ne merészkedjenek a falu közelébe.
– Soha! – kiáltott fel Bastien eltorzult arccal, de vele egy időben Adeline is:
– Apa, hadd menjek én, végre hadd bizonyítsak! – Ő éppen az alélt fiatalasszonyok felé oldalgott kezében egy nagy kancsó vízzel, hogy fellocsolja őket.
– A farkasok családban élő, értelmes lények, én nem fogok… – tiltakozott Bastien. Gaston szorítása acélossá keményedett a vállán, mire feljajdult, majd elhallgatott.
– Ez igazi férfimunka, nem úgy, mint a könyvbújás. – Gaston szabad kezével elmarta tőle a lexikont, és a válla felett, elegáns ívben egy sártócsába hajította. – Te pedig, kisasszony – szögezte vaskos mutatóujját Adeline-re –, folyton elfelejted, hol a nők helye.
– A konyhában – röhögött össze egymással néhány fiatalabb hasonmása.
A falusiak megnyugodva vették hazafelé az irányt. Menet közben arról pusmogtak, hogy Belle is mindig furcsa volt, de semmi Adeline-hoz képest. Elvégre birkózni, lövöldözni, a fiúkkal versenyt köpködni ő legalább sosem próbált.

A vadászlaknak még a külsejét is trófeák borították, mivel Gaston zsákmányai odabent réges-rég nem fértek el. Adeline épp szögeket adogatott Bastiennek, hogy felrögzítsék a legújabb agancsokat a hátsó ajtó melletti falra.
– Túl szűk nekem a konyha, a falu, néha úgy érzem, az egész világ – fújta félre egyik elszabadult ében tincsét a lány. Haj- és szemszínét leszámítva szakasztott úgy festett, akár Belle hajadon korában.
– Túl szűk? Neked? Hisz olyan kis vékonyka vagy! – Bastien szemlátomást nem figyelt rá, a saját lelki vívódása foglalta le.
– Néha arra gondolok, ellopom valamelyik öcsénk ruháját – bürrögött tovább Adeline. Pillanatnyilag ő is csak a saját gondolatait hallotta meg. – Fiúnak álcázom magam, és felcsapok egy hajóra szolgálni. Vagy katonának. Vagy a városban vívómester segédnek.
– Igen, hogyne, abban biztos csinos leszel.
Belle a ház sarka mögé húzódva, tűnődve figyelte őket. Végül előlépett a rejtekhelyéről. Adeline rajtakapott képpel pördült felé, és oldalba boxolta Bastient, hogy felhívja rá a fiú figyelmét.
– Tudjátok, én a ti korotokban távoli tájakról álmodoztam – kezdett bele Belle, ajkát mosolyra igazítva. – Más kultúrákat felfedezni, tanulni… Végül mégis a család lett a nagy kalandom. Egy percig sem bántam meg – simogatta meg előbb a fia, majd a lánya arcát –, viszont gyakran eltöprengek, hol lennék most, ha a saját utamat járom, nem pedig csak apátokét egyengetem.
– Anya, jól vagy? – gyűrődött gyanakvó kifejezésbe Bastien arca.
– Persze, kincsem. Csupán azt mondom, én nem csodálkoznék, ha holnap reggelre sehol sem találnánk benneteket. Azt gyanítanám, Maurice nagyapátok rokonait keresitek a városban, hátha ők segíthetnek megtalálni a világban a helyeteket. – Állát az öklére támasztva, elgondolkodva folytatta. – Hiszen arrafelé sokkal haladóbbak a népek, mint minálunk a faluban.
– Anya, te rá akarsz venni, hogy…? – Adeline-ba Bastien könyöke fojtotta bele a hitetlenkedést. Belle tekintetében meleg szikrák táncoltak.
– Hagyjuk a fecsegést! Ha végeztetek a trófea felszögelésével, Adeline, gyere a kúthoz, maradt vagy húsz kimosnivaló gatyánk! Bastien, te pedig gyakorold a célba lövést, elvégre holnap vár rád a farkas vadászat.

Adeline és Bastien az éj leple alatt kisurrant a vadászházból, hogy nyakába vegye az országutat. Förtelmes idő tombolt odakint, fagyos szélvihar tépázta a köpönyegüket.
– Húzódjunk be a fák közé! – indítványozta Adeline vacogó foggal. – Ott védve lennénk a széltől.
– Éjszaka tilos az öregerdőben kóvályogni – csóválta a fejét Bastien. – Könnyű eltévedni, ráadásul ott ólálkodnak a farkasok, és velük ellentétben, mi nem látunk a sötétben.
– Nincs is sötét! – tolta bátyja képébe Adeline a viharlámpát felpipiskedve. – Puskát viszont hoztunk mindketten. Ha megtámadnak, pár lövéssel elriasztjuk őket!
– Adeline, én nem vagyok hajlandó farkast ölni, ha emlékszel.
– Én pedig megfagyni nem vagyok hajlandó – toppantott a lány. Azzal sarkon fordult, és becsörtetett a sűrűségbe. Bastien káromkodva utána vetette magát. A zegzugos vadcsapásokon percekig tartott, míg utolérte.
– Visszajössz velem az útra!
– Ne rángass!
– Hisztis liba vagy! – Bastien megpróbálta a vállára dobni Adeline-t.
– Te pedig zsarnok, mint apa! – A lány vesén vágta bátyját a viharlámpával, mire az feljajdult, és leejtette őt. A lámpás csörömpölve elgurult, viszont a fénye nem hunyt ki.
Tekintetükkel mindketten követték az útját, így lettek figyelmesek a bozótosban felparázsló sárga szemekre.
– Úristen, farkasok – motyogta Adeline, pánikszerűen kapva a puskája után. Felhúzta a kakast. Az ordasok sebesen közeledtek. – Egy perce még sehol sem voltak!
Bastien mellé kuporodva lefelé nyomta a puskacsövet.
– Ezek nem támadnak – suttogta elkerekedő szemmel –, éppen hogy menekülnek.
Adeline döbbenten figyelte, ahogy az árnyékba olvadó bestiák sebesen elsuhannak mellettük. A sűrűség mélyéből recsegést-ropogást hallottak.
– Valami jön – kiáltott a lány, és talpra ugrott. Dörrenés rázta meg az erdőt, ahogy vakon belelőtt a homályba.
A következő pillanatban egy kopott, hintóhoz hasonló tákolmány tört elő a sötétségből. Semmilyen állat sem húzta, a saját tartórúdjain vágtatott. Vadul felágaskodott a testvérpár előtt. Mögötte, katonás sorokban ruhatartó fogasok szaporázták, karjaikkal esernyőket forgattak szablyaként. Körülöttük hegyükkel az ég felé kések, villák és spékelők ugráltak ezerszám, a viharlámpa fénye ezüstösen csillant meg az élükön.
A sereg nagy része továbbsietett, egy kis osztag viszont levált, hogy körbe vegye a két fiatalt. Adeline rálőtt egy ruhafogasra, amely zöld cilindert viselt, talán tiszti rangjelzésként. A golyó áthatolt a bútordarab egyik karján, ám ez a mozgását semmivel sem lassította.
Bastien szintén élesített puskával forgolódott, viszont ő egyelőre tartalékolta a lőszert. A cilinderes fogas esernyőjével a hintó felé bökött, amely csattanva szélesre nyitotta az ajtaját.
– Azt akarod, hogy szálljunk be? – kérdezte a fiú. Az egyik fogas erre megbökdöste egy sétapálcával. – Jól van már, megyünk! – Megragadta Adeline csuklóját, és a hintó felé húzta. – Túlerőben vannak, nincs értelme harcolnunk.

A pókszerű hintó annyira zötyögött velük, hogy a testvérek bőre hamar kék-zöld foltokkal lett tele. Végül megtorpant egy ódon kastély udvarán. Kivágta az ajtaját, és két oldalsó rúdjára zöttyenve kilökte magából a párost. Adeline és Bastien nyögve tápászkodtak fel.
Egy bojtjait csóváló, poros zsámoly szaladt le eléjük az épület bejárati lépcsőjén, akár egy kiskutya. A lábikrájukat bökdösve csalogatta őket maga után. Nyomába szegődtek, belépve a kastélyba, visszhangos lépcsőházak, pókhálós folyosók során át kanyarogva. Amerre csak jártak, a gyertyák maguktól kigyúltak.
A zsámoly egy erkélyre vezette őket, ahol bura alatt elfonnyadt rózsa kornyadozott. Mikor Adeline kíváncsian hozzáért a burához, bíbor derengés keltette életre a virágot, az asztalon álló óra számlapján pedig vadul pörögni kezdtek a mutatók visszafelé.
– Jaj, a bajuszom – kapott a számlapjához sopánkodva a dísztárgy.
– Ez beszél? – emelte fel összevont szemöldökkel Bastien, és forgatni kezdte. – Miféle mechanizmus lehet…?
– Ha visszahelyez az asztalra, uram – szakított félbe az óra –, mindent megmagyarázok.
Úgy is lett. A dísztárgy elmesélte, hogy a vár elátkozott ura nemrégiben Örökálomba merült, a kastély bútorai pedig azóta a rengeteget róják, az erdei tündért kajtatva, aki elvarázsolta mindegyiküket.
– De most már nincs szükség rá, hogy felkutassuk – lelkendezett az óra. – Mert a kisasszony jelenléte újraindította a mágikus visszaszámlálást.
– Miféle visszaszámlálást? – tárta szét a kezét Adeline. Az óra sejtelmesen mosolygott.
– Kérem, hadd lássuk vendégül önöket! Nem fognak unatkozni, a kastély számos feltárandó titkot rejt!

*****
TARTS VELEM EGY LEZÁRÓ GONDOLATKÍSÉRLETRE:
Korábban szó esett róla, hogy a Szépség és Szörnyeteg film olyan árnyalt kérdéseket boncolgat, mint a másságtól való félelem, önmegvalósítás, meg nem értettség, nyájösztön. Eszedbe jutott már, hogy Belle-nek talán csak azért nézi el a falunép, hogy különbözik tőlük, mert gyönyörű? Ha csúnyácska, vajon mennyivel alakul másként a sorsa?
SORSFORDÍTÓ TÖRTÉNETEK, csapó 2. „Mi lett volna ha… a szépség nem is szép?”

Ha szívesen olvasnál tőlem más történetet is, nézz rá a megjelent műveim listájára ITT. Ahol közülük többet el is olvashatsz. :)

Kapcsolódó Cikkem: Meséből valóság? – Modern Disney karakterek a gender téma tükrében.